Evangélium

2019. április 18. – Nagycsütörtök (Jn 13,1-15)
Húsvét ünnepe előtt történt. Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor ebből a világból vissza kell térnie az Atyához. Mivel szerette övéit, akik a világban voltak, még egy végső jelét adta szeretetének. Vacsora közben történt, amikor a sátán már fölébresztette Júdásnak, Karióti Simon fiának szívében a gondolatot, hogy árulja el őt. Jézus tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott, s hogy Istentől jött és Istenhez tér vissza. Fölkelt hát a vacsora mellől, letette felső ruháját, fogott egy vászonkendőt és a derekára kötötte. Azután vizet öntött egy mosdótálba, és mosni kezdte tanítványainak a lábát, majd a derekára kötött kendővel meg is törölte. Amikor Simon Péterhez ért, az így szólt: „Uram, te akarod megmosni az én lábamat?” Jézus így felelt: „Most még nem érted, mit teszek, de később majd megérted”. De Péter tiltakozott: „Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha.” Jézus azt felelte: „Ha nem moslak meg, nem lesz semmi közöd hozzám”. Erre Péter így szólt: „Uram, akkor ne csak a lábamat, hanem a fejemet és a kezemet is!” Jézus azonban kijelentette: „Aki megmosdott, annak csak a lábát kell megmosni, és egészen tiszta lesz. Ti tiszták vagytok, de nem mindnyájan.” Tudta ugyanis, hogy egyikük elárulja, azért mondta: „Nem vagytok mindnyájan tiszták.” Miután megmosta lábukat, fölvette felső ruháját, újra asztalhoz ült, és így szólt hozzájuk: „Megértettétek-e, hogy mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem, és jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.” Jn 13,1-15

Elmélkedés

A szeretet szentsége

Jézus szenvedéstörténetét három jelképes cselekedet vezeti be, amelyek az ő messiási küldetését, istenfiúi méltóságát és üdvözítő szerepét mutatják be. Az első ilyen cselekedet a jeruzsálemi bevonulás, amely tulajdonképpen a Messiás-király bevonulása a városba, erről olvastunk a virágvasárnapi evangéliumban. A második jelképes tett a templom megtisztítása, a kereskedők kiűzése, amelyről mind a négy evangélista beszámol, a legrészletesebben János művében szerepel a történet. Bár ő a nyilvános működés kezdetére teszi az esetet, Máté, Márk és Lukács írásában a jeruzsálemi bevonulás után következik. Az Úr harmadik jelképes cselekedete az utolsó vacsora, amelyen a kenyeret és a bort egyedülálló módon osztja meg apostolaival. Míg az első kettő a „fél város” jelenlétében történt, az Úr utolsó vacsorája egy meghitt, valóban baráti körben, az apostolok szűk társaságában történt. Ebbe a társaságba, erre az eseményre hív meg minket az Egyház a ma esti szentmisével.

Nyilvánvaló, hogy az utolsó vacsora legjelentősebb része és legnagyobb újdonsága a hagyományos zsidó húsvéti vacsorához képest az Oltáriszentség alapítása. Az evangélisták nem az egész vacsora leírására törekedtek, hiszen egykori olvasóik számára ez jól ismert volt, hanem kiemelték azt, ami egészen sajátossá tette ezt a közös étkezést. A vacsorát Jézus nem családi körben fogyasztja el, hanem új családja, új közössége, a tizenkét apostol körében. A kenyér és a bor felett elmondott áldás része volt a lakomának, de Jézus új tartalmat ad ennek. A kenyeret saját testeként, a bort pedig saját véreként adja az apostoloknak. Újszerű az is, hogy parancsa, rendelkezése szerint cselekedetét ismételjék meg a jövőben is, de ne az Egyiptomból való szabadulás emlékére, hanem az ő halálának és feltámadásának emlékezetére. Jézus az Egyházra, a benne hívők közösségére bízza önmagát, hogy jelenlétével minden korban meg tudja erősíteni övéit. Minden szentmisében ezt a titkot, az Úr Jézus áldozatát jelenítjük meg. Nem csupán emlékezés, azaz Jézus megváltó halálának és feltámadásának felidézése számunkra a szentmise, hanem az Úr áldozatának jelenvalóvá tétele.

Katolikus hitünk szerint Jézus valóságosan jelen van az Eucharisztiában, vagyis az átváltoztatott kenyérben és borban. Nem ez az egyetlen módja az ő jelenlétének. Az Úr jelen van az Egyház hitében. Jelen van a Szentírás Igéjében és az igehirdetésben. Jelen van a szentségekben, amelyekben ő maga cselekszik, és jelen van a pap személyében, aki az Úr személyében cselekedve a szentségeket kiszolgáltatja. Jézus jelen van imádságainkban, hiszen általa szólíthatjuk meg Istent. Jelenlétének formái közül kiemelkedik az Oltáriszentségben való jelenléte. Valóságosan jelen van az ő testévé átváltozott kenyérben, hogy e különleges adományát szétosztva a hívők magukhoz vehessék az Úr szent testét, ez a szentáldozás lényege. Az Úr Jézus szeretetből áldozta fel életét és szeretetből adja nekünk önmagát az Oltáriszentségben, a szeretet szentségében.

Ez a gondolat átvezet minket annak rövid magyarázatához és megértéséhez, hogy miért mosta meg Jézus az utolsó vacsorán a tanítványai lábát, ahogyan erről a mostani szentmise evangéliumában olvasunk. Jézus cselekedetét János evangélista így vezeti be: „mivel szerette övéit, akik a világban voltak, még egy végső jelét adta szeretetének”, és ez a jel a lábmosás. Megilletődve, elnémulva szemléljük Jézus tettét, s ugyanez az érzés fog el minket, amikor holnap, nagypénteken a kereszt alatt fogunk lélekben állni.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te az utolsó vacsorán úgy rendelted, hogy életed folytatódjon tanítványaid, követőid életében, a mi életünkben. Szent Tested és Véred az Atyának szóló áldozat és nekünk adott ajándék, amely által áldozatod naponta megújul és életed bennünk folytatódik. Az általad adott csodálatos Kenyér keresztény életünk forrása. Segíts, hogy áldozatodhoz kapcsolódva mi is felajánljuk életünket a mennyei Atyának! Te példát adtál nekünk az alázatosságra és a szolgálatra. Adj nekünk buzgóságot, hogy embertestvéreinkben felismerjünk téged és neked szolgáljunk!